Rendhagyó bejegyzés a mai.
Talán nem is olyan hosszú, mint lenni szokott, és biztos, hogy nem olyan szórakoztató.
Kaptam egy hívást.
Balu volt.
Röviden.
Kedvesen.
Bár ne lett volna az.
Nem akarta, hogy a hírekből tudjam meg.
Egyszer valaki a fejéhez vágta, hogy apád csak azokban a buta verekedős Csöpi filmekben játszott.
Nagyon megbántódott.
El is panaszolta, mondván millió más, sokkal több művészi tartalommal bíró filmben és darabban játszott.
Feszengtem.
Nekem is Csöpi volt.
És ez nem lenézés.
Rajta nőttem fel.
Felnéztem rá.
Egy időben miatta viseltem sapkát állandóan.
Persze, ha őszintén belegondolok, mást is kötök hozzá.
Sándor Mátyás minden karácsonykor bejárta a Monarchiát, és Ivan Striga is minden évben összeakadt a dunai hajóssal.
De Csöpi… Csöpi kemény volt, igazságos és filmjei "nálunk" játszódtak, a Balatonon.
Elég távoli rokoni szálak fűztek össze.
Olyan távoliak, hogy talán nem is volt igaz.
Büszke voltam rá, hogy szüleim ismerték a családot régről.
Pláne nagyszüleim.
Aztán valahogy összesodort az élet, de nem vele.
Gyerekeivel.
Örök barátok. És…
Vele alig-alig találkoztam.
Valószínűleg az utcán meg sem ismert volna.
Pedig hogy vágytam rá!
Már nagyobb voltam, mikor láttam egy filmet.
Szemüvegesek.
Emlékszel, Balu?
Egész további életemet meghatározta.
Mottómmá vált a fiatal feltörekvő építész pimasz bátorsága.
Szeretném ideidézni a mondatot, de klasszikust ugye csak pontosan, vagy sehogy.
Most rákerestem a You Tube-on, és csodák csodájára ott van.
Izgatottan néztem a jelenetet, ami olyan hosszúra nyúlt, és úgy fogyott a piros csík a kép alján, hogy egyértelművé vált, nem lesz meg.
És láss csodát: az utolsó másodpercben ott van:
Szart nem csinálok!
Köszönöm Valkó László!
És… köszönöm a gyerekeidet!
Vén Rooney:
Tutu!
Balu
